Kiss Dániel

Lassul a szívverés

A Költő fiának visszaemlékezése

Nézem az ablakon át azt a furcsa kockaházat a tetőn. Vajon mire használja ezt a kórház? Lakik ott valaki? A gondnok talán? Vagy labor működik benne? Ülök a padon az intenzív osztály előtt és várok. Várom, hogy végre nyíljon az ajtó és kilépjen azon édesanyám. Az előző napokban pontosan fél hatkor szokott kijönni, mert így beszéltük meg. Fél óráig ő van édesapámnál, fél óráig én. A húgom pedig kerek egész óráig. Minden nap.

Nem tetszik ez nekem. Eltelt már hét, nyolc perc fél hat után, de az ajtó még nem nyílt.

Megint bámulom azt a különös,kocka alakú házat. Hát mi mást nézhetek itt? Nincs itt semmi különös, csak egy-két lézengő beteg, oldalukról műanyag, áttetsző csövek lógnak valami zacskóba. Időnként persze nővérek is fölbukkannak itt, kézi kocsit tologatnak zörögve, tetején a betegek vacsorájával.

Kattanást hallok. Odanézek. Kinyílt az ajtó. Édesanyám arca mindent elárul.

- Elmegy…Most elmegy…..Búcsúzz el tőle.

- Hogy mondod? Nem, nem anyu... Nem megy el...Hiszen tegnap jobban volt. Jaj, anyu, miket beszélsz itt összevissza?!

- Danikám, én már elbúcsúztam tőle. Itt hagy minket a papa - mondta könnybe lábadt szemmel édesanyám, majd levette magáról a zöld védőruhát.

- Én nem búcsúzom el tőle! - Már-már kiabálok a folyóson.

Gyorsan kell döntenem! Alig negyed óra van hátra a látogatóidőből.

Nézzem végig édesapám haláltusáját? Kibírja a gyomrom ezt? Feltéve, ha jól látja édesanyám, hogy a papa rövidesen távozik az élők sorából. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha most kihagynám a látogatást, s azt mondanám, majd holnap jövök. De van-e holnapja neki?

Másodperc töredéke alatt döntök. Bemegyek hozzá, de nem búcsúzni!

Ahogy közelitek hozzá, kómában fekvő nagyanyám jut eszembe. Öt éve ugyanilyen gyomorszorító érzéssel léptem be egy másik kórház intenzív osztályának kórtermébe. Anyám üzent akkor is, hogy menjek be a nagyanyámhoz elbúcsúzni, mert a másnapot valószínűleg nem éri meg. Ehhez nekem nincs gyomrom! Örökre elköszönni valakitől? Mégis, mit mondjon az ember annak, akinek utolsókat dobog a szíve?

Arra már nem emlékszem, miket mondtam a nagyanyámnak, csak arra, hogy öt percnél tovább nem bírtam ki, s kimentem a folyósora.

Édesapám ugyanúgy kapkodta a levegőt a maszk alatt, mint öt éve nagyanyám. Szemét a plafonra függesztette. Szólásomra se reagált, tekintete mozdulatlan maradt. Húgom ott állt mellette, s bőgve simogatta megduzzadt karját.

S ugyanúgy kapkodta a levegőt, mint 37 éve nagyapám, vagyis apám édesapja. Lehet, hogy én fekszem ott? Lehet, hogy én kapkodom a levegőt, bámulva a mennyezetet? Szenvedő magamat látom a jövőben? Mit is írt apám egyik regényében? "Ott volt az első emeleten, és haldokolt."..."Igen, én magam feküdtem ott a kórházi ágyon, az áttetsző, apám arcát félig elfedő műanyag bura alatt. Én kapkodtam a lélegzetet, az én szemem akadt föl a fehér mennyezet egyetlen pontjára" Pontosan megjövendölte önmaga haláltusáját a hetvenes évek végén!

Nemcsak a tanácstalanság miatt, hanem a döbbenettől sem tudok megszólalni. Mit is mondhatnék neki? Azt mondják az orvosok, hogy a betegek ilyen állapotban is megértenek mindent, csak válaszolni nem tudnak. Mondjam azt, hogy ne menj el, ne hagyj itt minket, szükség van rád, Papa. Mit gondolhat a szenvedő beteg? (Szándékosan nem írom le a haldokolni szót, mert erős kifejezés, másrészt akkor még reménykedtem, hogy apám nem készül a túlvilágra. Milyen nehéz lehetett neki annak idején leírni a „haldokolni” szót!)Tudnak egyáltalán gondolni valamire? S ha igen, mondhatnak magukban olyasmit, hogy ejnye-bejnye, ti már a halálomra gondoltok!

- Papa, kérlek, ne hagyj minket itt! Nagyon szeretünk téged, gondolj ránk! Kérlek, ne menj el! - simogattam meg a homlokát. Valahogy mégis kiszaladtak ezek a szavak a számon! Persze, már nem lehetett visszaszívni. Jaj, istenem, lehet, hogy valami nagyon rosszat mondtam? - nyilallt belém a kérdés.

Lehet, hogy ilyenkor jobb meg se szólalni?

Ha némán állunk mellette, az érzéketlenségre vallana. Ezzel azonban többet ártanánk a betegnek, mert úgy érezheti, hogy szabadulni akarunk tőle.

Szeretetet leginkább - ilyen esetekben - szavakkal lehet kifejezni, mert csak az emberi hang, az együtt érző emberi hang képes jótékonyan hatni a lélekre.

Ha megfelelő hangon és megfelelő szavakkal szólunk a súlyos állapotban lévő betegekhez, akkor csodákat érhetünk el, ha Isten is úgy akarja.

Igen, ha Isten úgy akarja!

Ahogy csodát ért el a híres szívsebész professzor az egyik operált betegénél.

Igen, mert az Isten akarata volt !

Édesapám esetében mi lehet Isten szándéka? Majd kiderül.

Akármi is az Úr akarata, hárman, tehát édesanyám, húgom és jómagam két héten át mindennap elmentünk a kórházba. Nemcsak néztük felpüffedt arcát, megduzzadt karját és lábát, nemcsak simogattuk homlokát, hanem beszéltünk is hozzá. Úgy, mintha ébren lenne. Nagyon bíztunk abban, hogy érzékeli a feléje irányuló szeretetet, s valamikor majd felébred és hazajöhet közénk. Igen, nagyon hittünk ebben, annak ellenére, hogy az első napon az orvos nem sok kétséget hagyott afelől, ezt a betegséget aligha éli túl. Hiszen sorra álltak le a szervei, mája, veséje, tüdeje… Épp csak a szíve vert!

Arról a szívről van szó, amit huszonhárom éve néhány órára már leállítottak az orvosok!

Akkor tíz évet jósoltak neki! S lett belőle majdnem huszonhárom év úgy, hogy nem vett részt utókezelésen, s nem szedett semmilyen gyógyszert! Pedig legalább három félét kellett volna szednie! Mondta is az egyik itteni orvos, hogy hihetetlen csoda ez a plusz tizenhárom év. Talán isteni csoda!

De mi is történt huszonhárom évvel ezelőtt?

Augusztus 20-án kezdődött, este fél tíz körül. De az is lehetséges, hogy valaminek a vége volt az? Nem tudom megmondani, nézőpont kérdése.

Nem sokkal a tűzijáték után, amit az erkélyről néztünk meg, lett rosszul apa. Hirtelen tetőtől talpig verejtékezni kezdett, a mellkasában szorítást érzett. A megsemmisülés érzése uralkodott el rajta. Ágynak dőlt. Édesanyám mentőt akart hívni.

- Ne hívjál senkit, tedd le azt a telefont, majd jobban leszek - rivallt édesanyámra.

De édesanyám nem tette le a kagylót.

- Tedd azt le, múló rosszullét az egész.

- De azért a Gyurit fölhívom, hogy mit csináljunk - erősködött anyám, s már tárcsázta is orvos barátunk számát.

Erre apa már nem felelt semmit.

Elmondta Gyurinak (nekem Gyuri bácsi)a tüneteket.

- Hát ez komolynak tűnik, ezzel ne vicceljetek! - mondta ijedt hangon orvos barátunk a drót túlsó végén. - Azonnal hívok a CB rádión egy mentőt hozzátok.

Gyuri bácsiról tudni kell, hogy nyugdíjas éveiben taxizással biztosította magának a nyugodt megélhetést. Feleségével fölváltva végezték a személyszállítást. A CB rádió innen volt neki.

Talán tíz perc sem telt el, amikor villogó kék fények söpörtek végig a környező házak falán.

Mindnyájan tudtuk, hogy a Gyuri bácsi által hívott rohamkocsi érkezett meg. Apu saját lábán ment le a mentőhöz, édesanyám is beszállt melléje.

Húgommal utánuk mentünk autóval, de útközben lemaradtunk. Állítólag a V. utcai kórházba vitték, de a portán nem tudtak róla.

Csak késő este, amikor anyu hazajött, tudtuk meg, hogy tényleg odavitték.

Másnap derült ki, hogy apunak koszorúér szűkülete van, méghozzá elég súlyos. Valószínűleg műteni kell, de előbb megpróbálják katéterezéssel kitágítani a szívet körülölelő ereket. Ha ez sikerrel jár, akkor a nyitott mellkasi operáció szükségtelenné válik.

A halál árnyékába került megint, mint oly sokszor életében.

Most itt fekszik előttem lefogyva, az előző nap még gömbölyű feje összement, a vállcsontjai is kidomborodnak a bőre alatt. Előző éjjel három liter folyadékot csapoltak le belőle.

- Ugye...nem papa...ugye, nem hagysz minket itt? Erős vagy most, mint korábban...ne add föl most sem...bízzál a gyógyulásban! Bíztál akkor is, amikor a szívedet műtötték! Emlékezz vissza! Szokatlanul gyorsan erősödtél meg, még az orvos is csodálkozott ezen! Most sem lesz másképpen, Papa! - könnyekkel küszködve figyelem a mennyezetre függesztett szemét. Mintha egy pillanatra oldalt pislantott volna! Talán megértette, amit mondtam. A húgom meg csak csendesen pityereg egyfolytában velem szemben.

Időnként a monitorra pillantok. Nem kell orvosi végzettség ahhoz, hogy az ember lássa, a tegnap még szabályos görbéje szörnyen kacskaringóssá vált mára. Vérnyomása és pulzusa nagyon leromlott.

Isten mindenkinek előre megszabja életidejét? Neki ennyit adott volna? Lehetséges, hogy hiába szólunk hozzá?

Nekem vajon mennyit adott? Ezt csak az Úr tudja. Én is ilyen körülmények között fejezem be életemet? Nyilván ez is Isten titka.

Kifelé menet tolulnak föl bennem ezek a kérdések.

Ha mindenkinek Isten által megszabott életideje van, azt mi csak lerövidíteni tudjuk életmódunkkal, de meghosszabbítani semmiképpen sem.

Megkurtította-e életét a Papa? Ha mélyebben belegondolok abba, amit csinált , akkor a válasz erre a kérdésre az, hogy fölfogásával, és ebből következő életvitelével, természetével, nem tudatosan, sajnos, alighanem igen , megrövidítette.

Nemcsak azzal, hogy nem szedett háromféle gyógyszert.

  Heves és indulatos ember volt apám. Hajlamos volt sokszor túlreagálni a hétköznapi és nem hétköznapi dolgokat. De mindig is égette valami belülről. A cselekvés, a tenni akarás parazsa izzott benne, magas, lehűthetetlen hőfokon. Különösen akkor, amikor a magyarságról volt szó. A haza jobbításáért való küzdelmet mindennél fontosabbnak tartotta, bármily áldozattal is jár az! Erősen hitt abban, hogy az ország sanyarú állapotából kiemelhető, valamiképpen megjavítható, a kisiklott vonat visszahelyezhető a sínre. Belülről égette magát mindig, s ez a hő végül elérte a szívét is!

Ez az erős hit tartotta őt életben abban a bizonyos plusz tizenhárom évben is! Ez a hit mozgatta őt mindenben! Lélegzete és szívverése is ezzel volt összhangban.

Nagyon tenni akart valamit. S tett is. Társaságokat alapított, kutatta a magyar nyelvet, s magyar történelemmel is hosszan foglalkozott. S járta az országot fáradhatatlanul, - azt az országot, amit a szívében hordott,- előadásokat tartva nem "középiskolás" fokon elsősorban nyelvünkről, de sok helyen a történelmünkről is.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy menteni akarta a menthetőt.

Ez is egyfajta istenhit! Nem volt ugyan Istenhívő, legalábbis szavakban nem. De ha a verseit olvassuk, akkor már elbizonytalanodunk. Sose tudtam igazán eldönteni, hogy apám hitt-e Istenben vagy sem. Erről a kérdésről egyik publicisztikájában így írt: „...magam pogány vagyok, de hívő ember, noha nem vallásos istenhívő. Így gondoltam ezt harminc éve is, ha vallásomra rákérdeztek. De nem nézem le az istenhívőt, akármilyen vallású, ha tisztességes, tartásos ember. Embert nem uszítok ember ellen valamilyen Isten nevében.”

Nagyon szerette a hazáját.

Ötvenhatban szinte a határnál fordult vissza, s maradt itthon, bár sokan elmentek Nyugatra.

Tudta, (Istentől eredő) küldetését csak idehaza teljesítheti. Sajnos, heves vérmérséklettel.

Ezeken töprengve értem haza azon a bizonyos meleg, júniusi napon.

Másnap reggel a munkahelyemre jött az SMS édesanyámtól, hogy "apu hajnali négy órakor meghalt."

Nem ért váratlanul a hír, mégis teljesen lemerevedtem. Elkéredzkedtem a főnökömtől, s hazamentem.

Hazaérve sem fogtam föl a dolgot. Ez csak álom lehet, nem a valóság. A Papa nem mehetett el. Itt hagytál minket pont te, Papa, akit, ki tudja, hányszor érintett meg a halál szele.

Álldogálva az intenzív osztályon az ágya mellett, mindig csak arra gondoltam, amikor éppen nem szóltam hozzá, hogy mi mindent élt ő túl.

De előbb térjünk vissza arra a bizonyos rosszullétre.

A katéterezés eredménytelenül végződött. Nem sikerült a szűkült vagy elzáródott koszorúereket megnyitni. Utána huszonnégy óráig mozdulatlanul kellett feküdnie, mert ha ez időn belül megnyílik a seb, hiába van kórházban, nem lehet elállítani a vérzést.

Ezután döntöttek az orvosok a nyitott mellkasi beavatkozás mellett. A rémálom ezután következett!

Nem volt megfelelő mennyiségű vér a kórházban. Az ő vércsoportja ugyanis az egyik legritkábbak közé tartozik. Az életmentő műtétet emiatt el kellett halasztani!

Idegőrlő időszakot éltünk át akkor. Már nem emlékszem pontosan, mennyi ideig vártunk a vérre. Erre az időre édesapámat hazaküldték. Reggeltől estig (még éjjel is természetesen) másra se vártunk, csak a telefonra. Minden csörgésre reménykedve kaptuk fel a fejünket - most hívnak a kórházból, hogy azonnal menjen a Papa, mert van elegendő vér.

Felhívás hangzott el a rádióban, és az egyik napilap le is közölte ezt. K. D.-re súlyos műtét vár, sürgősen szükség volna bizonyos vércsoportú, ennyi és ennyi egység vérre…

Édesapám szülőfalujában, Zalában már a buszon gyülekeztek az önkéntes véradó jelöltek, amikor jött a hír, hogy nem kell Budapestre utazniuk, mert van már elegendő egység vér. De rábeszélték a falu orvosát, hogy ő azért jöjjön föl a fővárosba, s látogassa meg apámat.

Fel is jött két nappal a műtét után, s a legnagyobb meglepetésére édesapám már a folyosón sétált minden segédeszköz nélkül. Azt hitte, hogy valamilyen üvegfal mögül integet majd neki, ehelyett hosszasan elbeszélgettek.

Más is történt. Nem sokkal a rádióban elhangzott felhívás után egy kiskatona telefonált a kórházba. Azt mondta, ilyen vércsoportja van neki is, s szeretné tudni, mikor jöhet föl Pestre vért adni, mert beszélnie kell a parancsnokkal a kimenő időpontjáról. Nem is gondolkodott azon, segítsen-e, annak ellenére, hogy a laktanya, ahol szolgál , több száz kilométerre van Budapesttől. Akár azonnal jönne, méghozzá saját költségén!

Végül neki sem kellett jönnie.

Leveszem a polcról keresztapám, Bertha Bulcsu egyik könyvét. Belelapozok. Megtalálom az édesapámmal készített interjút. Arra döbbenek rá, hogy bizonyos belső tulajdonságok nemzedékeken át öröklődhetnek. Pontosabban szólva ez nem is annyira meglepő. A meghökkentő dolog inkább az, hogy ezek a tulajdonságok kihagyhatnak egy-egy nemzedéket, eltűnnek, mint a búvópatak vize. Aztán valamikor valahol újra fölbukkannak.

Keresztapám azt írja róla, hogy szinte minden érdekelte. Nemcsak a szépirodalmat falta (rengeteget olvasott, még az iskolapad alatt is, suttyomban persze), hanem a leghíresebb fizikusok, mint Einstein, Bohr, Feynmann s mások. műveit is elolvasta. Mindent tudni akart, semmiről sem akart lemaradni. Ismerni akarta a jelenségek okát, eredetét. Mintha keresett volna valamit. Valójában ez a keresés éltette őt egész életében.

Az még csak hagyján, hogy fiatalabb koromban jómagam is széles érdeklődésű voltam. Én is tudni akartam mindent, meg akartam ismerni a világot annyira, amennyire csak lehetséges. Biztos, hogy ezt tőle örököltem. (Az az írásszorgalom, ami jellemezte őt, sajnos, rólam nem mondható el.) De az már érdekesebb, hogy az unokaöcsém (most, 2014 januárjában) 16 évesen komoly könyvbúvár lett. Szorgalmasan gyűjti az elsősorban magyar őstörténelemmel, vallástörténettel, magyar nyelvvel, japán kultúrával, isteni teremtéssel kapcsolatos könyveket. Már normális helyük sincs a köteteknek, az ágya mellett tornyosulnak. Mondta is nemrégiben, hogy az apját akarja munkára fogni, mert könyvespolcot szeretne falra szereltetni. Emellett japánul is tanul. Erre a kíváncsiságra (mert erről van szó tulajdonképpen) gondoltam, amikor bizonyos belső tulajdonságokról írtam az előbb.

Honnan ez a nem mindennapi érdeklődés nála? Nyilván nagyapjától örökölte. Édesapám később sem "nyugodott le" ilyen szempontból. Őnála nem valami ifjúkori tudásszomj volt ez, ifjúkori lendület. Őnála egy egész életre szóló hívatás volt, talán Istentől rendelt hívatás.

Én már "lenyugodtam". Jó pár éve már, hogy leszűkítettem érdeklődési körömet két okból. Egyrészt azért, mert széles érdeklődéskör esetén csak a felszínig jut el az ember, a felületes ismeretig. Idő hiányában nincs is arra lehetőség, hogy minden területen elmélyüljünk, éppen emiatt - s ez a másik ok, - a megszerzett csekély ismeretünk jó része idővel a feledés homályába merül. Inkább jobb kevesebb dologgal foglalkozni, mert így a dolgoknak a mélysége is feltárul előttünk.

"Éjszakánként álmatlanul feküdtem az ágyamon, és a mennyezetet bámulva tűnődtem: „ki ez az ember, aki az emeleten lakik? Ki ez? Jó barát? Költő? Fantaszta? Az eszme különös megszállottja? – Néhány hét elteltével helyrebillent a barátságunk. Ma is tart, Dániel fiának én vagyok a keresztapja. De ettől emberi rejtélye még nem oldódott meg. Sok-sok meglepetéssel szolgált azóta is."

A hetvenes évek elején írta róla keresztapám az idézett sorokat. Mindig is különös ember volt édesapám. Nemcsak zalai őstehetség volt, hanem bizony sokszor meggondolatlanul vakmerő is. A halál árnyéka is nemegyszer emiatt vetődött rá. A szívműtéten kívül gerincsérv-műtétje is volt, és a lába kétszer eltörött.

Nemcsak keresztapám, hanem bizonyára sokan mások is megfogalmazhatták magukban a kérdést: "ki ez az ember?"

Róla kéne írnom, az édesapámról. Nem lesz könnyű. Tehát ki is volt Kiss Dénes? Megoldani emberi rejtélyét? Nem lehetetlen vállalkozás ez?

Mindenesetre megpróbálkozom ezzel.

Valamikor ötven évvel ezelőtt kérdést írt föl egy cédulára: „Ma miért voltál a világon?” Ez a papír ma is ott függ megsárgulva, meggyűrődve a könyvespolcon. Naponta szemébe ötlött ez a kérdés, naponta próbált rá válaszolni. S naponta tűnődött ezen, s esténként úgy feküdt le, hogy nem kapott választ erre a kérdésre. Alighanem ez a dolog egész életében meghatározta gondolkodását. De ne vágjunk a dolgok elébe!

Kezdjük talán az én születésemmel.

Tudom róla, hogy legjobban az izgatta, mi lesz a fiából, vagyis belőlem. Persze, csak gyerekkoromban. Talán túlzásba vitte aggodalmát, ámbár lehetett alapja a kétségeinek. Ez az alap pedig az volt, hogy a tervezettnél egy hónappal korábban láttam meg a napvilágot, s valószínűleg emiatt lettem hallássérült. Ma már senki sem tudná megmondani ennek okát, csak feltételezések születtek. Három napos koromban besárgultam. Ezt azonban nem vették észre időben az orvosok (nővérek?). A vércsere későn történt meg. Mire kiderült a dolog, a hallóidegek egy része már károsodott, s ezáltal kétoldali halláscsökkenés alakult ki. Ez is Isten akarata? Nagyon sokszor eszembe ötlött ez a kérdés. Miért büntetett ezzel az Isten? Karmikus következmény? Vagy valami más? Még az az első hallásra abszurd gondolat is megfordult a fejemben, hogy őstehetség apa után ne legyen még egy tehetség? Ne alkossak úgy, mint ő?

A későbbiekben nagyon sokszor hallottam, amint azt mondja aggódó hangon: "sokat tűnődöm azon, hogy a Daniból mi legyen." Persze nem nekem mondta ezt, hanem barátoknak, ismerősöknek.

Amikor pedig valami okosat mondtam vagy ügyes voltam valamiben (mert ilyen is előfordult életemben), akkor mindig azt felelte: „Danikám, nem is féltelek téged annyira, lesz belőled valaki!” Ezekből is tudtam, hogy valójában nagyon izgathatta az a kérdés, hogy hallássérültként meg állok-e majd a lábamon .

Ő olyan ember volt, aki szüntelenül kérdéseket fogalmazott meg magában, s kereste rájuk a választ. Agya állandóan járt. Ki tudja, hány olyan értékes gondolat születhetett meg fejében, amiket nem írt le vagy mondott ki.

Miért is volt szinte egész életében pesszimista? Sokszor láttam, hogy arcát a borúlátás felhője árnyékolja be. Mire gondolhatott ilyenkor? Nem talált választ valamilyen kérdésre? Vagy megint a hiábavalóságunkon töpreng? Gyerekkori emlék tolult föl benne? Érdekes módon sose kérdeztem meg ( talán csak egyszer, kétszer) tőle, miért is olyan borongós az arckifejezése megint. Nem mertem tőle megkérdezni ezt, mert tudtam, hogy egy kézlegyintésnél több választ nem kaptam volna. Czeizel Endre írja valahol, hogy költőink szélsőséges kedélyállapotúak voltak. Lehet, hogy apa is az volt? Lehet ebben valami, mert jellemző volt rá, hogy napokig lelkileg mélyponton volt, ilyenkor szólni se lehetett hozzá. Máskor pedig a jókedv derűje sugárzott az arcáról.

Magával hurcolhatta súlyos teherként a gyerekkori traumákat. Soha nem tudott, mert nem is lehet, szabadulni az ilyen emlékektől.

Tudom, hogy nagyon nehéz gyerekkora volt. Elsősorban édesapja miatt.

Tükörbe nézve ö nézett vissza rá. Úgy érezte, az idő múlásával egyre inkább ő hozzá válik hasonlóvá, legalábbis külsőleg. Csak azért se alapon küzdött egész életében, hogy belsőleg, lelkileg olyan messze legyen tőle, mint „ napkelettől napnyugat”. De minden ilyen erőfeszítés ellenére is úgy érezhette, nem sokban különbözik apjától lelkileg. Az öregre gyakran rátörhetett a fásultság bénító érzése, hiszen egész élete másról sem szólt, csak a hiábavaló„léglakatolásról”, ahogyan édesapám jellemezte találóan apja áldatlan „tevékenységét”.

De mégis le tudta győzni apját, pontosabban szólva a tőle örökölt igénytelenségre, tunyaságra való hajlamot. Dolgozott keményen csaknem hatvan éven át. Megírt több mint hatvan könyvet, vaskosabbat, vékonyabbat. Neve bekerült a lexikonokba, még az oxfordiból sem maradt ki. Országos hírűvé vált. Nincs olyan szeglete az országnak, ahol ne tartott volna előadást. Azt gondolom, talán azért akart nagyon is különbözni tőle, mert...mert szégyellte az apját..

Az öreg csak ábrándozott a cséplőgépről vagy a kerékpárról. Soha nem keresett annyit, hogy megvegye ezeket, vagy ha igen, akkor azt italra költötte. Fia, vagyis édesapám, az első három ifjúsági regényéből (az elsőből film is készült) kapott honoráriumából meg tudta venni élete első autóját, amely az akkor drágának számító Zsiguli volt.

Mit érezhetett édesapám, amikor először ment le ezzel a gépkocsival vidékre a szüleihez.? S mit gondolhatott a „léglakatos” nagyapám, amikor olyan furcsán járta körbe az új kocsit?

Arra emlékszem, hogy Apám kicsit gyerekes volt mindig. Megmaradt benne élete végéig az a kisfiús dac, kisfiús harciasság, ami már ott tükröződött tekintetében a rég megfakult gyerekkori fényképeken is.

Ez a gyerekes tulajdonság nyilvánult meg benne akkor is, amikor a legközelebbi íróbarátainak ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy márpedig közülük neki lesz a legjobb autója, mondta akkor, amikor még vezetői engedélye sem volt.

Életünkben bizonyos esetek, történések – gyakran a jelentéktelennek tűnők is – emlékképei valamiért erősebben rögzülnek bennünk, mint mások. Az a jelenet bennem is gyakran a felszínre emelkedik, amikor a nagyapám komótosan, szótlanul többször is körbejárta az új, sárga Zsigulit. Mi játszódhatott le a lelkében? Fiának máris egy autó tellett? Ö itt lakik a zsákutca végében, egy düledező viskóban, amelynek ajtókilincse térdmagasságban van, mert miután a ház összedőlt, ö rosszul rakta össze. Ilyenben él ő, s a fia iderohan a fővárostól kétszáz kilométerre fekvő faluba, hogy hencegjen ezzel a gépkocsival? Megalázva érezte magát? Vihar dúlt a lelkében?

Ezt már sosem tudjuk meg.

Más alkalommal Édesapám kopott , régi télikabátján feküdt a földön, a viskó előtt. Így találtunk rá! Furcsán, zavaros tekintettel nézett ránk, amikor apám megrázta a vállát. Ott volt a szemében a halál „fénye”. A halál közeledtét jelentő fénytörés! Ugyanaz a fénytörés, amit édesapám szemében láttam halála előtt néhány hónappal. Azt olvastam valahol, hogyha valaki elveszti a szaglását, öt éven belül eltávozik az élők sorából. Nos, nem tudom, így van-e, de szerintem a szem jobban árulkodik bizonyos dolgokról.

De talán nem is halálról kéne szólnom. Valami másról. Inkább az életről, az én életemről.

Arról, hogy hogyan is indított el Ő a felnőtté válás útján.

Közel öt éves lehettem, amikor megtanultam beszélni. De a kiejtésemmel ekkor még problémák voltak, mert bizonyos hangokat nem mondtam ki jól. Egyébként ezzel akarva akaratlanul is sokat segítettem neki a magyar nyelvvel való foglalkozásában, amikor „szeretsz?” helyett „teretsz? „ kérdeztem többek között. Ez a hangzótévesztés ugyanis a nyelv fejlődésére is jellemző volt!

De nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy apám kiskoromban szinte állandóan figyelt a beszédemre. Ha rosszul ejtettem ki egy szót vagy hangot – egyébként a „ c” hangot most sem ejtem ki jól - , rögtön közbeszólt: „Fiam, mondd még egyszer!”. Vagy : „ Figyelj jobban a beszédedre!”

Gyakran kiegyenesítette a gerincemet szó szerint értve! Ha görnyedten ültem, mindig szólt, hogy húzzam ki magam.

Életemben két pofont kaptam tőle. Egyiket Tapolcán, másikat otthon. A tapolcairól most nem szólnék. A másikról annyit kell tudni, nyolcadikos koromban csattant el. Ekkor volt a legfontosabb a minél jobb tanulmányi eredmény elérése, vagyis a jó iskolai jegyek gyűjtögetése. Egyik nap azonban elbíztam magam. Nem jött ki semmi a számon, amikor történelemből felelnem kellett volna. Csak kapartam idegességemben a padot halkan, miközben próbáltam az agysejtjeimet megmozgatni, hátha mégiscsak „beugrik” valami. Csak egy egyes „ugrott”a naplóba. Aznap este elmondtam apámnak. Egy ideig nem szólt semmit, csak ropogtatta a diót a kezében, mert azt nagyon szerette. Aztán a következő pillanatban nagyot csattant a tenyere az arcomon. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a kezét nem is láttam repülni. (S ráadásul a dió is a kezében maradt!) Ha valami rosszat csináltam, mindig kérdezte a tenyerét fölmutatva: „Mi fészkel itt?” A tenyerében a pofon „fészkelt”, a szívében pedig a jó szándék. A jó akarat, hogy belőlem legyen valaki. A rossz hallásom miatt túlzottan is féltett.

Igen, az a pofon észhez térített, mert ezután komolyabban vettem a tanulást, s ez meg is látszott az osztályzatokon.

Fölvettek a gimnáziumba.

A folyosón többször is találkoztam az igazgatóval. Olyankor sosem mulasztotta el megkérdezni tőlem, „ na, hogy megy a tanulás?”

Közepes-jó eredménnyel ment a tanulás.

Tudom, sokszor túlzásba vitte Apám a féltést. Ahányszor elutaztunk valahova, akár külföldre, akár belföldre, a szálláshelyre érkezve az első dolga mindig az volt, hogy körülnézett a szobában, van-e konnektor a töltőhöz, föl tudom-e tölteni a hallókészülék elemeit. Gyakran, neki jutott előbb eszébe ez, mint nekem. Talán Ausztriában történt, hogy nem találtunk konnektort, Apa akkor ijedten kereste meg a vendéglátó tulajdonost. Sosem felejtem a következő mondatát: „Maschine, maschine.”-s közben a fülemre mutogatott. Mindjárt lett konnektor.

Apának az irántam érzett féltései idővel aggályokat ébresztettek bennem. Mi lesz, ha önállósodom, nem lehet mindig mellettem. Ha ő nincs a közelemben, képes leszek ilyen és ehhez hasonló helyzeteket kezelni ?

Márpedig muszáj lesz megoldani az ilyen gondokat.

Érettségi után egyik este azt mondta nekem, hogy könyvtárban kéne dolgoznom. Szeretek olvasni, odavagyok a könyvekért – hát ezért kéne megpróbálni a könyvtári munkát.

Úgy képzelte el a jövőmet, hogy a könyvtárban, ahol dolgozom, előbb-utóbb a vezető, az igazgató . jó ajánlólevéllel javasolni fog engem valamelyik felsőoktatási intézménybe.

Már az első helyen, ahol érdeklődtünk – szakszervezeti könyvtár (nem tudom, vannak-e ilyenek most) – elküldtek azzal, hogy szakképesítés nélkül nem vesznek föl könyvtárba. Hát, eléggé lelombozódtam akkor! Apa azonban megnyugtatott. A próbálkozásokat nem adjuk föl!

Ismerős segítségével jutottam be egy Szabó Ervin-könyvtárba, amely valahol az isten háta mögötti helyen működött. Két műszakban dolgoztam ott, a délutáni munka nyolc vagy kilenc óráig tartott, a sötétben nem szívesen mászkáltam az utcán. De nem ez volt a legnagyobb gond. Az ottani főnöknő szó szerint minden lépésemet leste, hogy lecsaphasson akkor, amikor éppen nem dolgozom. Ráadásul (lehet, hogy már akkor alkalmatlan munkaerőnek tartott engem) az első napon kellemetlen, mi több kínos eset történt, ami miatt a szégyen kerülgetett, noha nem voltam hibás. Egy idős olvasó azt állította, hogy nem adtam vissza a beiratkozási díjból, pedig biztosan visszaadtam neki. Nagyon rosszul esett a dolog, annak ellenére, hogy a kollégák nekem hittek, s nem az olvasónak! (Ezt egy novellában megírtam, nem térnék ki a részletekre.) A főnöknőnek azonban kapóra jöhetett a dolog, mert néhány héttel később megmondta nekem, hogy a három hónapos próbaidőt nem hosszabbítja meg, vagyis kiteszi a szűrőmet.

De én azt meg se vártam, mert a Jóisten időben kinyújtotta felém segítő kezét.

A harmadik hónap elején fölvettek egy másik szakszervezeti könyvtárba.

Már a bemutatkozáskor láttam az új főnöknőn, hogy ő nem „olyan”, mint a másik volt. S valóban, a következő nyolc évben (ennyi ideig dolgoztam ott, mert utána megszűnt) mind végig meg volt velem elégedve, olyannyira, hogy azt történt, amit Apa mondott. Vagyis, hogy jó ajánlólevéllel fölvettek a főiskolára, igaz, a második nekifutás után.

Jelenleg az egyik nagy könyvtárban dolgozom, több mint húsz éve már.

Úgy tűnik, Apának ez a terve bevált.

De az irántam érzett féltése nem hagyott alább később sem! Csak egy esetet említenék.

Nem sokkal azután, hogy beköltöztem az új lakásomba, gondok adódtak a fűtéssel. Beszéltem neki erről. Nem hagyta a dolog nyugton. Azt mondta, egyik nap átjön, s megnézi, hol a probléma. S nyilván azzal a határozott szándékkal is jött, hogy ő majd megcsinálja a fűtést. (Tíz percnyi „járóföldre” lakunk egymástól.) Le akartam beszélni őt erről, de nem lehetett. Néhány nap múlva, amikor én már ezzel nem is foglalkoztam, mert csak az egyik konvektor maradt hideg, SMS–t küldött este tízkor, hogy átjön. Nem hittem a szememnek. Pedig tudta, hogy tíz óra körül szoktam lefeküdni.

Jól emlékszem, leült a kanapé szélére, s hosszan bámulta a hideg fűtőtestet. Sokáig nézte szótlanul, mintha attól beindulna a fűtés. Hát sajnos, attól nem melegedett föl a konvektor, de az én szívem igen. Igen, hogy valakit ennyire izgat az, hogy ne fázzak a lakásban!

Csodálni tudom a bátorságát, a szókimondását! Tisztában lehetett mindvégig azzal, hogy amit csinál, azzal csak becsukja maga előtt az ajtókat.

Egyik kötetének címe is jól utal arra, hogy egész élete – s ez nem túlzás – a „halál árnyékában" telt el.

Becsukódott ajtók ellenére megírt több mint hatvan könyvet. Nem kis életművet hagyott hátra, hiszen például csak Hunyadi Mátyásról három könyvet írt.

Bátor volt egész életében. Nemegyszer bizony úgy, hogy a halál szele szó szerint megérintette . Enélkül nem ugrott volna ki középiskolában az első emeletről az udvarra, hogy bizonyítsa, ő igenis alkalmas az ejtőernyőzésre. Vakmerőség kellett az ejtőernyőzéshez, később az ötvenhatos szabadságharcban való részvételhez is. Négy puskája volt a kollégiumi szekrényében akkoriban! Nagy szerencse kellett ahhoz, és egy tanárának előrelátó okossága,hogy ne bukjon le a szabadságharc leverése után.

Talán csak őrangyala mentette meg a haláltól, amely szó szerint elsuhant mellette, amikor a kőbányai gyárban , ahol a forradalom után dolgozott, leszakadt a daru motorja. Lánca a feje tetejére csapódott, vagy inkább csak érintette. (Nem részletezem, édesapám megírta ezeket a nem mindennapi eseteket.)

Aztán az ún.” finn” ügye. Írókkal beszélgetett Finnországban. Gyanútlanul említette meg egy fogadáson ,hogy többféle fasizmus létezett: német és szovjet. Egy baloldali író följelentette. Nagy baj lett ebből! A hosszadalmas ügynek csak az akkori finn elnök tudott véget vetni. A finn író, aki másnap följelentette, a találkozó után még képmutató barátsággal megölelte.. Idehaza, amíg az ügy nem rendeződött, heteken át álmatlan éjszakái voltak Apának. Ki akarták rúgni az egyik napilap szerkesztőségéből, ahol dolgozott. Vissza akarták vonni a nem sokkal előbb átvett József Attila díjat! Finn turisták telefonáltak nem is egy alkalommal, hogy szeretnék tudni, jól van-e K.D. Voltak, akik azt hitték, börtönben ül. Egyik költő ismerőse az utcán szólította meg, hogy : „Dénes, te nem vagy lecsukva?!”

A Berzsenyi Társaság főtitkáraként sem úszta meg a támadásokat. Azzal vádolták meg, hogy a Társaság vezetőjeként „aprópénzre váltotta” a hazaszeretetét. Különösen az fájt neki, hogy olyanok is benne voltak a kis „összeesküvésben”, akik addig közel álltak hozzá. Magam is döbbenten hallottam olyan neveket, akikről lehetetlennek tartottam, hogy hátba döfik édesapámat!

Szenvedélyes hazaszeretete ösztökélte őt a Trianon Társaság létrehozására, amelyet már fáradtan és betegen, de haláláig vezetett . (Itt is próbálták lejáratni őt.)

Befejezésül néhány mondatban szeretnék írni édesanyámról is. Azt gondolom, Édesapám ő- -nélküle nem tudott volna annyi maradandó és szép művet alkotni. Komoly lelkierőt adott neki az a tudat, hogy fiatalkorukban, amikor még csak jegyesek voltak, sőt már azt megelőzően is, édesanyám hűségesen kitartott mellette, akkor, amikor anyai nagyanyám és nagyapám finoman szólva nem nézték jó szemmel kapcsolatukat. Hisz apám az ő szemükben csak egy szegény, vidékről jött gyári munkás volt, (olyan csóró, hogy anyám nem egyszer vitt neki zsíros kenyeret, amit a gyár kerítése fölött adott át neki.) A lányuk pedig egyetemista!

Évekkel később anyai nagyapám magához hívatta édesapámat. Akkor már néhány kötetes költő volt. Beismerte, hogy őt (édesapámat) kezdetben félreismerte. Most már tudja, hogy tévedett, mert már látja, tehetséges, szorgalmas ember vette feleségül a lányát, s további írásra biztatta édesapámat.

2013 tavaszára már annyira legyengült a szervezete, hogy a lassuló szív végleg föladta a harcot:

„Távoli tájakról zúdul a tél
átsüvít testen és koponyán
ridegednek a csontok
lassul a szívverés
S akár a hó meg a jég dermed…”