Kiss Dénes

(1936-2013) író, költő, műfordító, nyelvkutató

1935 Szilveszter éjjelén született a Zala megyei Pacsa községben. Anyja Varga Rozália napszámos és háztartásbeli, apja Kiss Ferenc országcsavargó, gépész, szerelő.

A rezesbanda a házuk előtt, a havas utcán éppen az óévet búcsúztatta. Az apa kiszólt az ablakon: Hé, emberek! Csöndesebben! Itt most éppen gyerek születik! … Előtte már három testvére meghalt, egy fiú-lány ikerpár, és egy kislány. Néhány napot éltek. A bábaasszony neki sem jósolt többet, de tévedett. Megszületett, és élt még 78 évet. Az anyakönyvbe 1936. január elsejére jegyezték be.

Gyermekéveit is Pacsán töltötte, itt járt általános iskolába. Három éves lehetett, amikor szülei, akik sem egymással, sem a nagyszülőkkel nem jöttek ki, Türjére költöztek. Dénest a nagyszülők nevelték, csak nyaranta töltött néhány hetet anyjával, és 1942-ben született Mária nevű hugával együtt, Türjén. „Amikor a szülőházhoz visszaköltöztek Türjéről, nagyapám halála után, én éppen az utolsó évet jártam az akkor már általánosnak nevezett iskolában. Azután jött a nagykanizsai diákotthon, a nagy nyári munkák, építőtáborok, így az egész szünetből alig egy-két hetet töltöttem otthon. Döntő volt, hogy a nagyapám járatta a Friss Újságot, a betűket a porba rajzolta, és hamarosan megtanultam olvasni. Az első osztályban már ponyvaregényt kobozott el tőlem a tanítónéni, és nem akarta elhinni, hogy elolvastam. Elmondtam neki, miről szól… Ezután sokszor rám bízta a füzetek javítását, másodikban az egész osztályét is néha, ha dolga volt…”

Gimnáziumba Nagykanizsán járt. „… Nagykanizsa nagyon fontos állomás az életemben. Ott voltam négy éven át gimnazista és egyúttal kollégista. Ott tanultam rádiózni a rádiós körben. A lövészkörben előbb… kispuskával lettem mesterlövész, majd csapatban rendes katonai puskával. Izgalmas volt a motoroskör,… de leginkább a repülős körre és az ejtőernyős körre emlékszem vissza, sose múló különleges bizsergéssel,” Itt kötött életreszóló barátságot Bődy Zoltánnal, aki később neves atomfizikus lett, Farkas Ferenccel

/Franz Farkas/, aki 1956 után Svájcba emigrált és sikeres repülőmérnökké vált, s Kovacsovics Gyulával, aki Kanadában telepedett le, és városépítő mérnökként dolgozott. Velük halála napjáig levelezett. Önmagának akarta bizonyítani, hogy erős akarattal le lehet győzni a félelmet, és nem csak motorral száguldozott, de tizenhét évesen, „C” vizsgás jogosítvánnyal vitorlázórepülővel szállt a magasba, és ejtőernyővel ugrott, szembenézve a halálfélelemmel is. 1954-ben érettségizett.

Érettségi után repülőmérnöki főiskolára szeretett volna jelentkezni, de ott abban az évben nem indult első osztály. Így a pécsi Tanárképző Főiskolára jelentkezett, és fel is vették.

Az elsőéveseket már szeptemberben kivezényelték a nagy dunai árvízhez Mohácsra, az összedőlt házak újjáépítésére. Október elején, amikor Pécsre visszamentek, a közelgő forradalom szele már végigsöpört az egész országon. Egy forróhangulatú főiskolai gyűlés után vetette papírra Velünk vagy ellenünk című versét, amit aztán később legépeltek, kézről-kézre adtak, sokan és sokszor elszavaltak, majd a Pécsi Egyetemi Lap október 24-i számának első oldalán látta viszont a szerző, és ami miatt később kizárták az ország valamennyi egyeteméről és főiskolájáról. Megőrizte a szöveget: „… Kiss Dénes… I. éves magyar-történelem szakos hallgatót az ország összes egyeteméről és főiskoláiról kizárom. Budapest, 1957. április 26. Szigeti József sk. miniszter első helyettese. Bejegyezve Pécs, l957. szept. 12.” Pedig szeretett volna tanítani, középiskolás fokon is! A főiskola mosdójában tartóztatták le 1957. március 10-én. A pécsi megyei börtönben töltött hetek után Kistarcsára internálták, itt hat hónapot „raboskodott”. S bár számos kihallgatáson, Pécsett és Kistarcsán is, megpróbáltak annyi vádat összegyűjteni, ami a bírósági vádemeléshez szükséges, ez nem sikerült. Csak a szegény „suhanc-vers” maradt!

Szabadulása után Budapestre ment. Albérletekben lakott, gyárakban dolgozott. Írói pályafutását Bölöni György egyengette, aki ekkor az Irodalmi Alap igazgatója volt. Verseit jónak találta, közlésre alkalmasnak. S mivel ekkor ö volt az Élet és Irodalom c. hetilap főszerkesztője is, az első, megjelentetésre szánt verseket azon nyomban, „zsebből” kifizette!

S amikor Dénes aggódva megkérdezte, hogy „rovott múltja” nem akadálya-e versei megjelenésének, Bölöni György valami ilyesmit válaszolt: Csak nem gondolja fiatalember, hogy amit a sok alkalmatlan politikus elrontott, amiatt a fiatalok fognak bűnhődni?

S a versek megjelentek, most már fővárosi lapokban is. Első verseit még főiskolás korában a Zalai Hírlapban és annak Zalamentén c. mellékletében, majd a népszerű pécsi folyóiratban, az Új Hang-ban, valamint a Pécsi Naplóban közölték.

A szárnyaikat bontogató, fiatal írók és költők második otthona ebben az időben a Rákóczi-úti Marika presszó, majd később a Hungária kávéház volt. Itt ismerkedett meg Kiss Dénes Szabó Istvánnal, Lázár Ervinnel, Kárpáti Kamillal, Szakonyi Károllyal, Moldova Györggyel, Fejes Endrével, Kertész Ákossal, Gerelyes Endrével, majd később Gyurkovics Tiborral, Nagy Lászlóval és Széchy Margittal. Csukás Istvánnal évekig közösen béreltek egy albérleti szobát. Bertha Bulcsut, akihez nagyon erős, meghitt, szinte már testvéri szálak fűzték, még Pécsről ismerte.

Életreszóló barátságát néhányukkal az – Andrássy-Kurta János szobrászművész műtermében tett látogatások – pecsételték meg. Itt találkozott – felsorolás a teljesség igénye nélkül! – Eigel Istvánnal és Tassy Klárával, Durkó Zsolttal, Szokolay Sándorral, Tamás Menyhérttel, Vecsési Sándorral és Bazsonyi Arannyal, majd az ő révükön Patay Lászlóval, Szurcsik Jánossal, Kő Pállal és Batári Lászlóval. Közülük öten-hatan alkották a baráti kör magvát, őket éjszakákba nyúló beszélgetések, jóízű vacsorák, nagy-nagy nevetések és közös külföldi utak, balatoni nyaralások élményei fűzték össze. /Szakonyival Olaszországban, Gyurkoviccsal Kazahsztánban, Gombár Endrével és Baranyi Ferenccel Finnországban járt együtt./

1961-ben megnősült, Krassói Márta frissen végzett régészet-történelem szakos bölcsészhallgatót vette feleségül, akivel 1958-ban a 2-es villamoson ismerkedett meg.

Nehéz évek következtek, albérletben laktak, Kiss Dénes üzemi lapoknál dolgozott, felesége hajnali vonattal járt tanyai iskolába tanítani. 1964-ben született Dániel nevű fiuk, l970-ben Anikó lányuk.

Visszatérve írói pályájához: Bölöni György segítségével ösztöndíjat kap, és újságíró-gyakornok lesz 196O-tól az Esti Hírlapnál. Többszöri kérelmezés után sem folytathatta tanulmányait, így a MUOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) által meghirdetett kétéves újságíró iskolát végezte el, és mintegy tíz évig üzemi lapoknál dolgozott. A 7O-es évek közepétől a Népszava c. napilap irodalmi mellékleténél lektor, később a Magyarok c. folyóirat, illetve a Heti Nemzeti Újság főszerkesztője. Volt még a Magyar Fórum főszerkesztő-helyettese és az Új Magyarország olvasószerkesztője. Az 1949-ben feloszlatott Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaságot 1984-ben újraszervezte, amelynek főtitkárává választották. Mivel mélyen nemzeti elkötelezettségű ember volt, 1997-ben létrehozta az Országos Trianon Társaságot, amelynek társelnöke lett. 1998-ban a KDNP képviselő jelöltje. Szintén ezévtől a Lyukasóra c. folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, 2000-ben a Trianon Társaság elnöke, 2007-től a Magyar Írók Egyesületének elnöke. József Attila és Kölcsey-díjas, 1999-ben megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díját, 2006-ban Quasimodo-díjjal tüntették ki. Könyveit a kiadók több mint tíz nívódíjjal jutalmazták. Fordított orosz, német, észt, de főként finn verseket. Munkáiból kilenc nyelvre fordítottak.

Tíz könyvet írt a magyar nyelvről, amellyel szenvedélyes szeretettel és alázattal foglalkozott. Nem akart elméleteket gyártani, őt a magyar nyelvben és szókincsben rejlő játékos összefüggések, kapcsolatok érdekelték. Ízlelgette a szavakat, széttördelte őket, ide-oda rakosgatta elemeiket, eltűnődött jelentésükön és szerkezetükön. A támadások ellenére sokan biztatták őt a nyelvvel való foglalkozásra, többek között Nagy László, Weöres Sándor és László Gyula régészprofesszor. De nagy biztatást jelentett számára Kodály Zoltán közvetett véleménye is: „...olyasmit keres maga a nyelvben, mint ami a zenében a pentatónia?”. S bár egyre-másra jelentek meg könyvei, regények, novellák, gyermekversek és ifjúsági regények, minden munkája közül legfontosabbak a versek voltak. Számtalan előadást tartott nyelvről, irodalomról, versekről könyvtárakban, iskolákban, művelődési otthonokban, nagyvárosokban és kis falvakban egyaránt. Fáradhatatlanul járta az országot, olykor betegen és gyengélkedve is, előadás, főként nyelvi, nem maradhatott el sosem. Külföldre is hívták, többször járt Németországban, Finnországban, és volt Amerikában, Kanadában és Ausztráliában is. A családdal körbeautózták szinte egész Európát. S mivel szenvedélyes ember volt, izzó ügyekért rajongó és cselekvő, imádott autót vezetni. Sportosan, erőteljesen vezetett, és nagyon gyorsan, de biztosan.

S ha középiskolában nem is taníthatott, az élet furcsa elégtételének tekintette, hogy előadásokat tarthatott a Miskolci Bölcsész Egyesület magánegyetemén a magyar nyelvről, Nyelv és logika címmel. Amikor dr. Gyárfás Ágnes elnökasszony meghívta őt az általa alapított egyetemre, Kiss Dénes őszintén megmondta, hogy neki nincs diplomája. Ekkor az elnökasszony mosolyogva megnyugtatta: „Csak középiskolai oktatáshoz kell diploma. Egyetemen az tanít, akit oda meghívnak .”

Egész életében rajongó, már-már fanatikus nemzetféltés jellemezte. Barátja, Szakonyi Károly így ír erről: „Örökösen szüksége volt hinni valami jóban és szépben. Hinni, hogy a kaposvári Berzsenyi Társaságban egymásra talált értelmiségiek, írók és művészek jobbá tehetik a hetvenes évek Magyarországát. Hinni, hogy a trianoni szétszabdaltság okozta sebeket értelmes párbeszéddel gyógyítani lehet…” Minden írásával, szavával, gondolatával arra buzdította olvasóit, hogy „…Trianon sötét árnya ne tartsa távol egymástól sehol se a magyarságot, hanem együtt valljuk, egy nemzettest akarásával, nem mi vagyunk Európa adósai! Európa tartozik nekünk, persze, ha képes önmaga méltó magasába emelkedni, és felismerni az európaiság lényegét a jövőben is! Induljatok hát vándorútra szavak, gondolatok, verssorok, és keressétek meg e jegyben szövetségeseinket, az igazságért ma is elszántakat e hazában és a nagyvilágban!”

1990-ben életmentő szívkoszorúér-műtéten esett keresztül. A gyermekkora óta benne lévő erős, szorongásos haláltudat műtét előtt és után még fokozottabban gyötörte.:

„Jaj látjátok miként mennek el
felebarátaink és ellenfeleink?!
Még hallom szellemük vérbőn felesel
élettel sorssal elmúlással
s ahogy ágról lelőtt madár
dalával tovább is körülölel
Majd én is így köszönjek el!”
(Halotti beszéd sírok fölött)

A műtét sikerült, és bár az orvos tíz év túlélési időt jósolt neki, ő huszonhárommal élte túl.

2013 februárjában kezdett ismét betegeskedni. Gyors leépülés után akarata ellenére vitték kórházba a mentők június 4-én…(Micsoda ijesztő és jelképes mementó?!) Segíteni már nem tudtak rajta, június 21-én meghalt. Budapesten, a Horváth Mihály-téri katolikus plébániatemplom urnakápolnájában alussza örök álmát.

„Majd halhatatlan éjszakákon át
írom én a csillagverseket
Nem hallom ha felsikolt a nap
s hold súgását szitálják szelek

Majd láthatatlan egyre járok itt
Szemem fénylik a fűszálakon
Zöld arcomba esnek az esők
Nem moccanok ezt is csak hagyom…”

(A lélek áttelel)